Ki mit takar? A kép illusztráció // Saját fotó

Most voltam 18. persze már jó rég elhatároztam, hogy a nagy napon majd bemegyek egy nemzeti dohányboltba. Egy barátommal ki is találtuk, hogy be kéne menni, venni Népszavát, de az nem volt, meg nem is akartam minden pénzem otthagyni a mutyiboltba. De azért ott lobogtattam a személyim, pontosabban a diákom.

Majd elkérik. Nem tették. Sőt szerintem ha láthatóan ott a kezedben, már meg sem kérdik, elmúltál-e már 18. Bár lehet, ha elkérik, kiküldenek. Mondjuk - a bolt neve említése nélkül - elárulhatom: vásároltam már ott. De csak üdítőt akkor is - az volt nyitva.

Ismerősömet, akinek szintén nemrég volt 18. életévének fordulója, állítólag nem szolgálták ki, arra hivatkozván,

Nem tudják hány órakor született.

Mindegy. Állok sorban. Ekkor meglátok magam mellett két kisgyereket egy apukával (ma egyébiránt apák napja van). Egész szürreális élmény volt, kezdtem magam egy normális országban érezni, ahol nem kell a gyerekeknek, mint a kikötött ebeknek a trafik előtt várni, mert valaki ezt a hülyeséget kitalálta. Hiszen nyilván a cigarettásdobozok látványától sokan lettek már masszív dohányosok, ahogyan a nagy alkoholisták is borosüvegek csendes megfigyelőiként kezdték.

Persze nem tartott sokáig. Jött egy fiatal leányzó. Az egyik alkalmazott. Tessék kivinni a gyerekeket, nem jöhetnek be, ez egy dohánybolt, estébé. Jó, kimennek az édesanyjukhoz. Vissza a valóságba, Magyarországon élünk.